„Szívósnak, kitartónak kell lenni, és sohasem feladni…”
Szabó Zitával, az Óbudai Egyetem Testnevelési és Sportintézetének munkatársával a magyar parasport napja alkalmából beszélgettünk. Zita parasportoló, a magyar ülöröplabda-válogatott volt tagja. A sportolás közösségépítő erejéről, az újrakezdésről, a küzdelmekről és a sikerekről mesélt. (2018 óta február 22-e a Magyar Parasport napja. A Magyar Paralimpiai Bizottság és a Fogyatékosok Országos Diák-, Verseny- és Szabadidősport Szövetsége által szervezett eseményhez az Óbudai Egyetem is csatlakozik.) Zitát először az Óbudai Egyetemhez, majd a parasporthoz való kötődéséről kérdeztük.
- Az Óbudai Egyetem Testnevelési és Sport Intézetben dolgozom már második éve, az intézet gazdasági ügyintézője vagyok, egyúttal az intézet a Facebook-oldalát kezelem és más, kommunikációval kapcsolatos feladatokat látok el. Az egyetem előtt a Leo Burnett Reklámügynökségnél dolgoztam, tehát alapvetően marketinggel meg gazdasági ügyekkel foglalkoztam, majd a Magyar Röplabda Szövetségnél folytattam és azután jöttem ide.
Hogy került a parasport világába?
- Volt egy balesetem, ami sok mindenben változtatta meg az életemet, pár éve megtalált engem a röplabdaszövetség. és elhívtak ülőröplabdázni, amiről akkoriban nem is tudtam semmit. Elmentem, kipróbáltam. A balesetem után már nem tudtam úgy sportolni, mint azelőtt. Előtte egyébként nem is szerettem a röplabdát. Kosaraztam, kézilabdáztam, teniszeztem, mindig csináltam valamit. A baleset után az orvosok azt mondták, hogy mindenképp kell sportolnom, de mivel már nem tudtam csinálni az általam kedvelt mozgásformákat, így gyógytornára jártam, úsztam, de ezeket valójában csak azért csináltam, hogy ne romoljon az állapotom. Ezt követően hívtak el ülőröplabdázni, ami tulajdonképpen olyan, mint az eredeti, annyi különbséggel, hogy a földön ülve játsszuk, és a kezeink segítségével közlekedünk a pályán.
Az ülőröplabda nem épp a legegyszerűbb sport.
- Eleinte nem nagyon ment, csak eljártam edzésekre, örültem, hogy van végre egy sport, amit újra végezhetek, és nemcsak arról szól, hogy küzdjek magamért, hanem a játék kedvéért is csinálhatom. Aztán amikor már úgy voltam vele, hogy abbahagyom - mert ez nem kifejezetten gerincsérültek, hanem inkább a végtaghiányosok sportja, akik kifejlett ép izomzattal rendelkeznek -, akkor valami átfordult bennem és hirtelen elkezdett menni a játék. Egyre jobb lettem én is, meg a csapat is.
Először csak klubszinten játszottunk itt Magyarországon, de később válogatott szinten is. Voltunk Európa-bajnokságon, és pár éve kijutottunk a világbajnokságra is Hollandiába, ami nagyon nagy élmény volt.
Mi motiválja a játékra, a küzdelemre?
- Az ülőröplabdát igazából a játék öröméért csinálom. Persze előfordul, hogy úgy érzem néha, nincs erőm, de a fáradtság ellenére, azért sem hagyok ki edzést, mert nem érzem azt, hogy kihagyhatom, amikor tudom, hogy a többiek ott vannak, beleértve az edzőt is és az ottani közösséget nagyon szeretem. Mindezek mellett talán a legnagyobb motivációm az önmagam legyőzése, illetve a tudat, hogy napról napra jobb és jobb leszek.
Ha mentálisan romlik az állapot, a fizikai is vele romlik, és azt nem akartam. Az emberben van egy túlélőösztön és nekem szerencsére sokan segítettek ezt átvészelni, a családom, a barátaim, a munkatársaim. Ezek után egyszerűen csinálod, mert élni akarsz és az a jó, hogy a sportba ezt bele tudod vinni. Szívósnak és kitartónak kell lenni és sosem feladni.
A paralimpiák történetét bemutató cikkünk itt olvasható: https://uni-obuda.hu/2024/02/22/akik-csodakat-muvelnek-az-akaratukkal-a-magyar-parasport-napja/
