(1903. Budapest – 1957. Washington)

Budapesten született 1903. december 28-án. Iskolai tanulmányait 1909-ben kezdte meg. 1913-tól a fasori Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgimnáziumban tanult tovább. Ez volt abban az időben Magyarország legjobb középiskolája. Jó képzést kapott történelemből, jogtudományból és közgazdaságtanból. Az 1917/18-as tanévben elnyerte az V. osztály legjobb matematikusa címet, 1920-ban pedig az ország legjobb matematikus-diákja kitüntetést. Mire leérettségizett, már matematikusnak számított.

Fiatal korától érdeklődött a repülés és a technika más újdonságai iránt. Már ekkor gondolkodott kettesalapú elektromos számológép építésén. Mivel a matematika és a technika is érdekelte, párhuzamosan két egyetemet végzett. 1921. szeptember 14-én beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem bölcsészkarára, ahol fő tárgya a matematika, melléktárgya pedig a kísérleti fizika és a kémia volt. Párhuzamosan budapesti tanulmányaival 1921 őszén beiratkozott a berlini egyetemre is, ahol filozófiát, matematikát, fizikát és kémiát hallgatott. 1924-ben a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskolán (Eidgenössische Technische Hochschule) folytatta tanulmányait. A budapesti tudományegyetemet 1925. július 11-én fejezte be. 1926. március 12-én Summa cum laude kitüntetéssel doktorált matematikából. Doktori disszertációjának címe: „Az általános halmazelmélet axiomatikus felépítése”. A zürichi főiskolán 1926 októberében szerezte meg vegyészmérnöki diplomáját. Ezután Göttingenbe, a német matematika fellegvárába ment, ahol David Hilberttel dolgozott együtt. Itt tartotta meg első előadását 1926. december 7-én a társasjátékok elméletéről.

1927. április 26-án kért tanítási engedélyt a Friedrich Wilhelm Egyetemen (Berlin), amelyet november 17-én kapott meg. December 9-én tartotta próbaelőadását, aminek sikere után, 13-án elfoglalhatta helyét az egyetem tanárai között. Szintén 1927-ben dolgozatot írt David Hilberttel és Lothar Wolfgang Nordheimmel együtt a statisztikus kvantummechanika valószínűségi értelmezésének matematikai alapjairól.

1929-ben a Princeton University hívta vendégprofesszornak. Így történt, hogy 1930 és 1933 között fél évet Amerikában, fél évet Európában tanított. Végül, mikor Németországban győzött a fasizmus, letelepedett az Egyesült Államokban, ahol 1933-tól a Princetoni Felsőfokú Tanulmányok Intézetének (Institute for Advanced Studies, IAS) matematikaprofesszora volt. Amerikában mindmostanáig ő számít a legfiatalabb kinevezett professzornak.

1930-ban házasságot kötött Kövesi Mariettával, ebből a házasságból 1935-ben született leánya, Marina von Neumann Whitmann, aki ma a Michigani Egyetem közgazdaságtan és politológia professzora. 1937-ben Neumann megkapta az amerikai állampolgárságot. Első házassága felbomlott, 1938-ban feleségül vette Dán Klárát, aki az ötvenes években számos programot írt az ENIAC-ra és az IAS gépre is. Látva a közelgő világháborút, Neumann bekapcsolódott a nácizmus elleni katonai előkészületekbe. Részt vett az atomenergia felszabadításában és háborús célú felhasználásában, majd a békés energiatermelés szolgálatába állításának irányításában is.

1945-től 1957-ig a princetoni Elektronikus Számítógép projekt igazgatója. Ekkor már az emberi agy, valamint az idegrendszer működését utánzó gépek kötötték le figyelmét. 1944-ben jelent meg Princetonban, Oscar Morgensternnel együtt írt híres munkája, a Játékelmélet és a közgazdasági viselkedés (Theory of Games and Economic Behavior). Ugyanebben az évben a pennsylvaniai egyetemen meghatározó módon járult hozzá az első teljesen elektronikus, digitális számítógép, az ENIAC (Electronic Numerical Integrator And Computer) megépítéséhez, ami 1943. május végén kezdődött, s teljes egészében 1946. február 14-én készült el. Az ENIAC tesztelései mellett aktívan részt vett az EDVAC (Electronic Discrete VAriable Computer) tervezésében is.

1945 júliusában írta meg azt a művét, amelyben a „Neumann-elvek”-ként ismert megállapításait, valamint a számítástechnika, és a számítógépek általa elképzelt fejlődéséről olvashatott a világ. (A mű címe: „First Draft of a Report on the EDVAC”.)

A Neumann-elvek

• Kettes számrendszer alkalmazása
• Aritmetikai egység alkalmazása (univerzális Turing-gép)
• Központi vezérlőegység alkalmazása
• Belső program- és adattárolás.

1945-ben, miután az elvek napvilágot láttak, Neumann és H. H. Goldstine visszatértek a Princetoni Felsőfokú Tanulmányok Intézetébe és megépítették az EDVAC-nál lényegesebben korszerűbb, párhuzamos működésű, grafikus megjelenítésre is alkalmas, tárolt programú számítógépet, amelyet IAS gépnek, illetve ma már leggyakrabban Neumann-gépnek neveznek. Igaz, 1951-ben már működött, hivatalosan mégis csak 1952-ben vették használatba. Az ő ötlete volt, hogy a géphez csatlakoztassanak egy katódsugárcsöves kijelzőt, vagy ahogyan később nevezték: displayt, amely képes volt grafikusan megjeleníteni a végeredményeket.

1945-ben a cambridge-i egyetemen elkészült az első elektronikus, tárolt programú számítógép, az EDSAC (Electronic Delay Storage Automatic Computer), mely már a “Neumann-elvek” alapján működött. A számítógép működéséhez a biológiát hívta segítségül. Az emberi agy feladat megoldásainak mintájára megalkotta az algoritmust, s az agyat vette alapul a számítógépben való számítások elvégzésének megvalósításához. Érdemeinek elismeréseképpen az Amerikai Egyesült Államok elnöke kinevezte az USA Atomenergetikai Bizottságának elnökévé.

1955 augusztusában diagnosztizálták, hogy súlyos rákbetegségben szenved, amelyet az atombomba előállításakor szerzett sugárfertőzés okozott. 1955 és 1956 között írta utolsó művét, a Silliman-előadás kéziratát, amely később sok nyelven – magyarul „A számológép és az agy” címen – jelent meg. 1956-ban megkapta a legmagasabb amerikai érdemrendet, a Medal of Freedom kitüntetést, amit D. D. Eisenhower, az USA akkori elnöke a Fehér Házban adott neki át.

1956. április elején feküdt be a washingtoni Walter Reed kórház elnöki betegszobájába, ahol 1957. február 8-án elhunyt.