Európa szerte a XI-XIII. században sorra alakultak meg az egyetemek a velük együtt fejlődő városokban. A középkori Magyarországon is egyre erősödő igény mutatkozott a megfelelő jogi, retorikai, diplomáciai és egyéb elméleti jártassággal rendelkező értelmiségi réteg kialakítására. Luxemburgi Zsigmond magyar király kezdeményezésére IX. Bonifác pápa 1395. október 6-án adta ki az Óbudai Egyetem, akkori nevén Universitas Budensis első alapítólevelét, mely az ország második, a (mai) főváros első egyeteme lett. A négy fakultásból álló alapító okirata nem maradt fenn. A pápai bulla a budai prépostság jövedelmeit az egyetem ellátására szánta. Az intézmény rövid működést követően, a kor belviszályai miatt feltehetően 1403-ban bezárta kapuit. Zsigmond király ezek elültével, szükségét látta egy magyar univerzitás újra létesítésének.

Kérésére 1410. augusztus 1-jén a pápa aláírta az Óbudai Egyetem újjá alapítására vonatkozó bulláját. Négy klasszikus fakultással - teológia, kánon- és polgári jog, az orvostudomány és a szabad művészetek - működhetett, mindazokkal a kiváltságokkal, amelyeket a nagy európai egyetemek, a párizsi, a bolognai, az oxfordi és a kölni élveztek. A képzés kiemelkedő kvalitását az egyetem kiváló tanári testülete biztosította. Itt tanított mások mellett prágai Pál magister, Heinrich Melmeister professzor, Unocovi Albík morva orvosprofesszor, Pesti Bereck és a kölni Johannes Wrede, akik mind koruk kiváló tudósai voltak.

Az universitas 1419-ben azonban ismét bezárta kapuit, melynek oka abban keresendő, hogy Zsigmond cseh királlyá, majd német-római császárrá választását követően, uralkodása során a magyarországi ügyek háttérbe szorultak. A rövid ideig működő Óbudai Egyetem azonban fontos és megkerülhetetlen szerepet töltött be Magyarország oktatástörténetében. Megszűnését követően a mai Budapest területén több száz évig nem működött egyetem.

Cikksorozatunk következő részében a reformkori változásokról olvashatnak.