A sport a legtisztább tükör” Vados Bence parasportolóval találkozhattak hallgatóink
Az Óbudai Egyetemen tartott Magyar Parasport Napjának egyik legmeghatározóbb vendége Vados Bence korábbi válogatott paraúszó volt. A sportoló, aki végtaghiánnyal születve is sikeres élsportolói karriert futott be, ma már szakedzőként segíti a fogyatékossággal élő gyermekek fejlődését. Az egyetemi látogatása során nemcsak szakmai tudását osztotta meg, hanem hiteles példaképként mutatta be a társadalmi integráció és a sport személyiségformáló erejét.
- Az Óbudai Egyetem kiemelt figyelmet fordít a szemléletformálásra. Mi győzte meg önt arról, hogy érdemes a hallgatóink elé állni és megosztani velük a saját történetét?
- A felkérés egy szerencsés és kedves ismeretségnek köszönhető. Egy korábbi tanítványom édesanyja, Horváth Orsolya, aki maga is ülőröplabdázik, csapattársa az egyetem munkatársának, Szabó Zitának, a Testnevelési és Sport Intézet munkatársának. Egy kötetlen beszélgetésük során merült fel a nevem, Zita pedig nagy nyitottsággal keresett meg: lenne-e kedvem mesélni a hallgatóknak a parasportról és a saját életutadról. Örömmel mondtam igent, hiszen minden ilyen alkalom egy újabb kapu a megértés felé.
- Hogyan vált az uszoda világa már egészen kisgyermekként a második otthonává?
- A bal alkarom érintett, könyöktől egy rövid szakasz nőtt csak ki. A szüleim azonban nem akadályt, hanem megoldást kerestek, így találtak rá a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványra. Másfél éves koromban vittek le először az alapítvány legendás edzőjéhez, Málnai Istvánhoz, akit mindenki csak „Pikének” hívott. Neki és az alapítványnak köszönhetem, hogy sorstársak között nőhettem fel. Olyan barátságokat kötöttem ott, amelyek a mai napig tartanak, többek között Pásztory Dóri, Lévay Petra és Boronkay Péter paralimpikonokkal. - Mi jelentette az elsődleges motivációt a mindennapi küzdelmekhez?
- Egyértelműen Pista bácsi, „Pike” attitűdje. Ő nem csupán úszni tanított meg minket, hanem arra is, hogyan álljunk helyt az életben. Azt az elvet ültette el bennünk, hogy a végtaghiányunk nem lehet akadály, és ugyanolyan teljes értékű tagjai vagyunk a társadalomnak, mint bárki más. Ez az alapvetés párosult a versenyúszással. Minden követ megmozgatott, hogy hazai és nemzetközi porondon is bizonyíthassunk. Az ő szellemi öröksége az oka annak, hogy végül én is az edzői hivatást választottam.
- Visszatekintve az aktív versenyéveire, mely eredményekre a legbüszkébb?
- Már négyévesen versenyeztem, hétévesen pedig - egy korábbi sikertelen próbálkozás után - átúsztam az öblöt, kilencévesen pedig a Balatont is. Nemzetközi szinten Berlinben, Brnóban és Kairóban is eredményesen szerepeltem, a legkiemelkedőbb sikeremnek pedig azt tartom, hogy 50 méteres gyorsúszásban a világranglista 28. helyéig jutottam az S9-es kategóriában. Bár az élsportot 2007-ben befejeztem, 2015-ben az épek közötti Masters Országos Bajnokságon 50 méter pillangón bronzérmet szereztem. Ez egy fontos visszajelzés volt számomra a sport örökérvényűségéről.
- Ma már a medence partjáról segíti a következő generációt. Hogyan talált rá az edzői hivatásra?
- Már tizennégy évesen élénken érdekelt a sérültek oktatása. Eleinte épekkel foglalkoztam, majd „Pike” távozása után, 2013-ban vettem át a stafétát a mozgássérült, értelmi akadályozott és végtaghiányos gyermekek oktatásában. Jelenleg a Hegyvidéki Úszóiskolában épeknek tartok csoportos tanfolyami órákat, ahová végtaghiányos gyermekeket is integrálok. Emellett autista és Down-szindrómás fiatalokkal is foglalkozom. A célom ugyanaz, amit én is kaptam, hitet adni a víz ereje által.
- Mit gondol, az Óbudai Egyetemhez hasonló intézményeknek milyen szerepük van a parasport társadalmi láthatóságában?
A szemléletformálást alapvetően előmozdítja, ha az oktatási intézmények szorosabb kapcsolatba kerülnek a parasport világával. Az egyetemi rendezvénysorozat is kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a hallgatók közelebb kerüljenek a mozgássérült, végtaghiányos, értelmileg enyhén akadályozott, vagy éppen látássérült sportolókhoz, és megismerhessék az életútjukat. Kiemelten fontosnak tartom ezt az érzékenyítést, hiszen ez segíti a társadalom tagjait abban, hogy valódi elfogadással és pozitív attitűddel forduljanak a sérültséggel élő emberek felé. Az Óbudai Egyetem példája is jól szemlélteti, hogy a sport az inklúzió egyik leghatékonyabb eszköze.
- Véleménye szerint mi a legfontosabb üzenet, amelyet egy parasportoló az ép társadalom felé közvetíthet?
Érintett úszóként a saját felkészülésem vagy a versenyeim során nem szembesültem rendkívüli nehézségekkel, viszont láttam olyan eseteket, amikor kerekesszékes úszótársamnak a repülőre való feljutás is szinte megoldhatatlan feladatot jelentett külső segítség nélkül. Úgy gondolom, a sport a legtisztább tükör, amely azt üzeni, hogy a korlátok leginkább a gondolatainkban léteznek. Egy parasportoló jelenléte mindenkit emlékeztet arra, hogy az életminőség nem a testi adottságokon, hanem sokkal inkább az akaraterőn és az alkalmazkodóképességen múlik. Ha mi képesek vagyunk a világversenyeken helytállni, akkor az ép fizikumú emberek is meríthetnek ebből hitet és energiát a saját mindennapi akadályaik leküzdéséhez.
A versenysport egyébként is óriási mentális próbatétel. Az utóbbi tíz évben azt tapasztalom, hogy szerencsére egyre erősebb a társadalmi befogadás a fogyatékkal élők irányába. Úgy látom, hogy ma már nem a sajnálat dominál, hanem az elismerés, hiszen sokan felnéznek a parasportolókra, akik elképesztő kitartással feszegetik a saját határaikat. Ez a külső szemlélők számára is alapvető értékkel bír. A magyar versenyzők ráadásul a legtöbb nemzetközi megmérettetésen az élvonalban végeznek. A tanítványaimnak és a szüleiknek is gyakran javaslom, hogy fektessenek hangsúlyt a sportra, mert olyan mentális stabilitást és önelfogadást adhat, amit más úton aligha kaphatnának meg, és amit később az élet bármely területén hasznosíthatnak. Egymás teljesítményét látva ők is motivációt nyernek, egy-egy nagyobb, médiafigyelemmel kísért verseny pedig nem feltétlenül csak az érmekről szól, hanem inspirációt ad a sportolói életút folytatásához.
- Önnek mi segített átlendülni a holtpontokon egy-egy nehéz edzés vagy világverseny során?
- Erről egy nemzetközi verseny jut eszembe, amikor a százméteres pillangóúszás után kizártak, mert a döntőbírók szerint nem emeltem ki szabályosan az érintett kezemet, és ezzel szerintük előnyre tettem szert. Egy ismerősöm végigfotózta a futamot, és a képek sajnos igazolták is a hibát. Mivel rövid időn belül már a következő versenyszámra kellett koncentrálnom, nem tehettem mást, mint hogy tudomásul vettem a döntést. Zenehallgatással és meditációval próbáltam ráhangolódni az újabb feladatra. Végül sikeresen zártam a részvételt, hiszen ötven gyorson harminc másodpercen belüli időt úsztam, ami akkor a huszonnyolcadik helyet jelentette a világranglistán.
Ha mindent egybevetek, nekem a közösség ereje adta mindig a legtöbb energiát. Az edzőm, akire példaképként tekintettem, és a támogató közeg rengeteget segített a versenydrukk mérséklésében. A Dagályfürdőben zajló edzések alatt sokat számított az is, hogy a tréningek után átmehettünk a termál részbe vagy a szaunába, nyaranta pedig a strandon tudtunk pihenni és regenerálódni. Amikor az ember érzi a felelősséget, hogy nem csupán önmagáért, hanem a sorstársaiért is küzd, az mozgósítja a rejtett tartalékait. A holtpontokon végül a tudatos építkezés vitt át, amikor nem a táv végére gondoltam, hanem csak a következő karcsapásra koncentráltam. Ez a fajta belső fegyelem pedig az élet minden más területén kamatoztatható.
- A felkérés egy szerencsés és kedves ismeretségnek köszönhető. Egy korábbi tanítványom édesanyja, Horváth Orsolya, aki maga is ülőröplabdázik, csapattársa az egyetem munkatársának, Szabó Zitának, a Testnevelési és Sport Intézet munkatársának. Egy kötetlen beszélgetésük során merült fel a nevem, Zita pedig nagy nyitottsággal keresett meg: lenne-e kedvem mesélni a hallgatóknak a parasportról és a saját életutadról. Örömmel mondtam igent, hiszen minden ilyen alkalom egy újabb kapu a megértés felé.
- Hogyan vált az uszoda világa már egészen kisgyermekként a második otthonává?
- A bal alkarom érintett, könyöktől egy rövid szakasz nőtt csak ki. A szüleim azonban nem akadályt, hanem megoldást kerestek, így találtak rá a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványra. Másfél éves koromban vittek le először az alapítvány legendás edzőjéhez, Málnai Istvánhoz, akit mindenki csak „Pikének” hívott. Neki és az alapítványnak köszönhetem, hogy sorstársak között nőhettem fel. Olyan barátságokat kötöttem ott, amelyek a mai napig tartanak, többek között Pásztory Dóri, Lévay Petra és Boronkay Péter paralimpikonokkal. - Mi jelentette az elsődleges motivációt a mindennapi küzdelmekhez?
- Egyértelműen Pista bácsi, „Pike” attitűdje. Ő nem csupán úszni tanított meg minket, hanem arra is, hogyan álljunk helyt az életben. Azt az elvet ültette el bennünk, hogy a végtaghiányunk nem lehet akadály, és ugyanolyan teljes értékű tagjai vagyunk a társadalomnak, mint bárki más. Ez az alapvetés párosult a versenyúszással. Minden követ megmozgatott, hogy hazai és nemzetközi porondon is bizonyíthassunk. Az ő szellemi öröksége az oka annak, hogy végül én is az edzői hivatást választottam.
- Visszatekintve az aktív versenyéveire, mely eredményekre a legbüszkébb?
- Már négyévesen versenyeztem, hétévesen pedig - egy korábbi sikertelen próbálkozás után - átúsztam az öblöt, kilencévesen pedig a Balatont is. Nemzetközi szinten Berlinben, Brnóban és Kairóban is eredményesen szerepeltem, a legkiemelkedőbb sikeremnek pedig azt tartom, hogy 50 méteres gyorsúszásban a világranglista 28. helyéig jutottam az S9-es kategóriában. Bár az élsportot 2007-ben befejeztem, 2015-ben az épek közötti Masters Országos Bajnokságon 50 méter pillangón bronzérmet szereztem. Ez egy fontos visszajelzés volt számomra a sport örökérvényűségéről.
- Ma már a medence partjáról segíti a következő generációt. Hogyan talált rá az edzői hivatásra?
- Már tizennégy évesen élénken érdekelt a sérültek oktatása. Eleinte épekkel foglalkoztam, majd „Pike” távozása után, 2013-ban vettem át a stafétát a mozgássérült, értelmi akadályozott és végtaghiányos gyermekek oktatásában. Jelenleg a Hegyvidéki Úszóiskolában épeknek tartok csoportos tanfolyami órákat, ahová végtaghiányos gyermekeket is integrálok. Emellett autista és Down-szindrómás fiatalokkal is foglalkozom. A célom ugyanaz, amit én is kaptam, hitet adni a víz ereje által.
- Mit gondol, az Óbudai Egyetemhez hasonló intézményeknek milyen szerepük van a parasport társadalmi láthatóságában?
A szemléletformálást alapvetően előmozdítja, ha az oktatási intézmények szorosabb kapcsolatba kerülnek a parasport világával. Az egyetemi rendezvénysorozat is kiváló alkalmat teremtett arra, hogy a hallgatók közelebb kerüljenek a mozgássérült, végtaghiányos, értelmileg enyhén akadályozott, vagy éppen látássérült sportolókhoz, és megismerhessék az életútjukat. Kiemelten fontosnak tartom ezt az érzékenyítést, hiszen ez segíti a társadalom tagjait abban, hogy valódi elfogadással és pozitív attitűddel forduljanak a sérültséggel élő emberek felé. Az Óbudai Egyetem példája is jól szemlélteti, hogy a sport az inklúzió egyik leghatékonyabb eszköze.
- Véleménye szerint mi a legfontosabb üzenet, amelyet egy parasportoló az ép társadalom felé közvetíthet?
Érintett úszóként a saját felkészülésem vagy a versenyeim során nem szembesültem rendkívüli nehézségekkel, viszont láttam olyan eseteket, amikor kerekesszékes úszótársamnak a repülőre való feljutás is szinte megoldhatatlan feladatot jelentett külső segítség nélkül. Úgy gondolom, a sport a legtisztább tükör, amely azt üzeni, hogy a korlátok leginkább a gondolatainkban léteznek. Egy parasportoló jelenléte mindenkit emlékeztet arra, hogy az életminőség nem a testi adottságokon, hanem sokkal inkább az akaraterőn és az alkalmazkodóképességen múlik. Ha mi képesek vagyunk a világversenyeken helytállni, akkor az ép fizikumú emberek is meríthetnek ebből hitet és energiát a saját mindennapi akadályaik leküzdéséhez.
A versenysport egyébként is óriási mentális próbatétel. Az utóbbi tíz évben azt tapasztalom, hogy szerencsére egyre erősebb a társadalmi befogadás a fogyatékkal élők irányába. Úgy látom, hogy ma már nem a sajnálat dominál, hanem az elismerés, hiszen sokan felnéznek a parasportolókra, akik elképesztő kitartással feszegetik a saját határaikat. Ez a külső szemlélők számára is alapvető értékkel bír. A magyar versenyzők ráadásul a legtöbb nemzetközi megmérettetésen az élvonalban végeznek. A tanítványaimnak és a szüleiknek is gyakran javaslom, hogy fektessenek hangsúlyt a sportra, mert olyan mentális stabilitást és önelfogadást adhat, amit más úton aligha kaphatnának meg, és amit később az élet bármely területén hasznosíthatnak. Egymás teljesítményét látva ők is motivációt nyernek, egy-egy nagyobb, médiafigyelemmel kísért verseny pedig nem feltétlenül csak az érmekről szól, hanem inspirációt ad a sportolói életút folytatásához.
- Önnek mi segített átlendülni a holtpontokon egy-egy nehéz edzés vagy világverseny során?
- Erről egy nemzetközi verseny jut eszembe, amikor a százméteres pillangóúszás után kizártak, mert a döntőbírók szerint nem emeltem ki szabályosan az érintett kezemet, és ezzel szerintük előnyre tettem szert. Egy ismerősöm végigfotózta a futamot, és a képek sajnos igazolták is a hibát. Mivel rövid időn belül már a következő versenyszámra kellett koncentrálnom, nem tehettem mást, mint hogy tudomásul vettem a döntést. Zenehallgatással és meditációval próbáltam ráhangolódni az újabb feladatra. Végül sikeresen zártam a részvételt, hiszen ötven gyorson harminc másodpercen belüli időt úsztam, ami akkor a huszonnyolcadik helyet jelentette a világranglistán.
Ha mindent egybevetek, nekem a közösség ereje adta mindig a legtöbb energiát. Az edzőm, akire példaképként tekintettem, és a támogató közeg rengeteget segített a versenydrukk mérséklésében. A Dagályfürdőben zajló edzések alatt sokat számított az is, hogy a tréningek után átmehettünk a termál részbe vagy a szaunába, nyaranta pedig a strandon tudtunk pihenni és regenerálódni. Amikor az ember érzi a felelősséget, hogy nem csupán önmagáért, hanem a sorstársaiért is küzd, az mozgósítja a rejtett tartalékait. A holtpontokon végül a tudatos építkezés vitt át, amikor nem a táv végére gondoltam, hanem csak a következő karcsapásra koncentráltam. Ez a fajta belső fegyelem pedig az élet minden más területén kamatoztatható.
